Hozzátartozóknak

Betegségről akkor beszélünk, ha a személy élete, mindennapjai jelentős mértékben károsodnak az adott problémás viselkedés miatt. A tudatos és felelős szerencsejáték a játékélmény révén még hozzá is járulhat az egészséges kikapcsolódáshoz, valódi szórakoztató élményt teremtve. Segíthet levezetni a stresszt, megélni a versengés izgalmát és örömét, ezért lehet egy kedvelt, alkalmi szórakozási forma. Amikor azonban sérül, meggyengül a játék feletti kontroll, más hétköznapi, életviteli tevékenységek háttérbe szorulnak a játék miatt, sérülnek a személyes kapcsolatok, akkor problémás szerencsejáték használatról vagy szerencsejáték használati zavarról, tulajdonképp függőségről beszélünk. A játék feletti kontrollvesztés következménye ilyenkor, hogy a játékosnak anyagi nehézségei támadnak, elhanyagolhatja a munkáját vagy a tanulmányait, családját, párkapcsolatát. Általános velejárója, hogy ilyenkor a problémás játékosnak a napi- és egyéb tevékenységekben kevesebb öröme telik, ezek háttérbe szorulnak. Ebben az esetben egyértelműen betegségről beszélünk.

A szerencsejáték-függőség kialakulásához biológiai, pszichológiai és társas-társadalmi-kulturális okok egyaránt hozzájárulnak. A kutatások egyértelműen igazolták, hogy bizonyos genetikai tényezők fokozott kockázatot jelentenek az addikciós zavarok (azaz függőségi zavarok), s köztük a szerencsejáték-függőség kialakulásában. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezen tényezők egyike sem meghatározó, azaz nincs olyan genetikai faktor, amely biztosan szerencsejáték problémához vagy bármilyen más addikcióhoz vezetne, csupán a sérülékenység, a kockázat nagyobb azoknál, akik ilyen génvariációkat hordoznak. (Meg kell jegyezni, hogy az állítás fordítva is igaz, azaz olyan genetikai tényező sincs, amelyik biztosan kizárná a szerencsejáték-probléma vagy bármilyen más addikciós zavar kialakulását.)

Azért sem lehet a géneknek döntő szerepük, hiszen ezek hatását a fejlődés, a nevelés, a környezeti hatások a legkisebb kortól módosítják, alakítják. Ily módon a kialakuló személyiségnek meghatározó szerepe van a viselkedés alakításában. Az is jól látható, hogy bizonyos személyiségjegyek valószínűbbé teszik a kockázatosabb viselkedések keresését, s ezek között az akár függőséget is okozó magatartások preferálását. Így például az impulzívabb személyek esetében magasabb a szerencsejáték-probléma megjelenésének a kockázata, tekintve, hogy ők azok, akik hajlamosabbak előbb cselekedni, mint gondolkodni, nem mérlegelik a cselekedeteik a következményeit, különösen nem a hosszú távú következményeket. Az izgalmas élmények keresői szintén nagyobb kockázatnak vannak kitéve, mint azok, akik jobban tűrik az unalmasabb helyzeteket. A személyiségjellemzőkön túl a társas környezet is meghatározó lehet, akár a szülői minta, akár a baráti kör alakulása szerepet játszhat a szerencsejátékok kipróbálásában, s a rendszeressé váló használatban is. Előfordulhat az is, hogy valamilyen egyéb probléma, hangulati zavar, szorongás vagy egy párkapcsolati probléma jelent egyfajta kiindulási alapot, s ezen problémák „kezelése” vagy „kompenzálása” hátterében jelenik meg a szerencsejáték használat zavara.

Egyértelműen betegség. Először 1980-ban került be a szerencsejáték-függőség, mint önálló betegség az Amerikai Pszichiátriai Társaság azon kézikönyvébe, amely az egyes mentális és viselkedési zavarokat írta le (ez „A mentális zavarok statisztikai és diagnosztikus kézikönyve”, rövid nevén DSM-III). Azóta, bár az elnevezés és kisebb mértékben a diagnosztikus kritériumok is változtak, a szerencsejáték-függőség hivatalos, diagnosztizálható betegségnek számít. A DSM-III-ban kóros (patológiás) játékszenvedély néven szerepelt a szerencsejáték-függőség, s a diagnózis elsősorban a kontrollvesztés megállapításán alapult. Ekkor még nem a függőségek között osztályozták a jelenséget (oda csak a pszichoaktív szerekkel kapcsolatos függőségek kerülhettek be), hanem úgynevezett impulzuskontroll-zavarként, utalva arra, hogy a fő tünet, hogy a személy nem tud ellenállni annak a késztetésnek, hogy játsszon. Ma már, 2013 óta a függőségek között osztályozzák a jelenséget, a hivatalos neve pedig szerencsejáték használati zavar (vagy szerencsejáték zavar) (az angol név a Gambling Disorder).

A szerencsejáték használati zavar elnevezés arra utal, hogy akkor beszélhetünk betegségről, ha a játéktevékenység olyan mértékűvé és jellegűvé válik, hogy az problémát okoz a személy viselkedésében. A zavar kifejezés a függőséggel szemben egyrészt arra utal, hogy a szerencsejáték nem szükségszerűen problémás viselkedés, hanem lehet rendezett, problémamentes viselkedés is, de szenvedhet zavart is. Másrészt pedig arra is utal, hogy nem egy minden vagy semmi típusú döntésről van szó, nincs éles határ a betegség és a nem betegség között. Ellenkezőleg, adott egy viselkedés, amelyet lehet teljesen problémamentesen is végezni, de előfordulhatnak – különböző mértékű – problémák. A problémák mértékéhez a tünetek súlyosságát, számát figyelembe véve a diagnózis során meg is különböztetnek enyhe, közepes súlyosságú és súlyos zavart.

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM-5 (a kézikönyv hivatalos neve: A mentális zavarok statisztikai és diagnosztikus kézikönyve) legújabb kiadása 2013 májusában jelent meg. A könyv a szerencsejáték használati zavart az egyéb (azaz nem a kémiai szerekhez kapcsolódó) addikciós zavarok között tárgyalja és kilenc lehetséges tünetet sorol fel, amelyek közül 4-5 tünet teljesülése a megelőző egy év során enyhe mértékű, 6-7 tünet teljesülése közepes mértékű, míg 8 vagy 9 tünet teljesülése súlyos mértékű szerencsejáték használati zavart feltételez. Nem kell tehát valamennyi tünetnek teljesülni, már 4 tünet is enyhe mértékű zavart feltételez, sőt 1-2 tünet megjelenése is azt jelzi, hogy a személy érzékeny a probléma irányába és az átlagosnál nagyobb kockázatnak van kitéve.

A tünetek az alábbiak:

• A kívánt izgalom eléréséhez egyre nagyobb pénzbeli tétekkel szükséges játszani.
• A személy nyugtalan vagy ingerlékeny, ha megpróbálja csökkenteni vagy abbahagyni a szerencsejátékot.
• A személy ismételten sikertelen próbálkozásokat tesz a szerencsejáték kontrollálására, visszaszorítására vagy abbahagyására.
• Gyakran minden gondolatát a szerencsejáték tölti ki (pl. a korábbi szerencsejátékkal kapcsolatos élmények ismételt átélésével, a következő kockáztatás tervezésével kapcsolatos tartósan fennálló gondolatok vagy a szerencsejátékhoz szükséges pénz megszerzésén való gondolkodás).
• Gyakran játszik szerencsejátékot, ha rosszul érzi magát (pl. tehetetlennek érzi magát, bűntudata van, szorong vagy depressziós).
• Ha a szerencsejátékon pénzt veszít, gyakran másnap visszatér, hogy egyenlítsen („üldözi” a veszteségeit).
• A szerencsejáték mértékének elkendőzése érdekében hazudik.
• A szerencsejáték következtében fontos kapcsolatot, munkát vagy tanulási vagy karrierlehetőséget kockáztatott vagy veszített el.
• Másokra támaszkodik, hogy pénzt szerezzen a szerencsejáték következtében előállt kilátástalan pénzügyi helyzete megoldására.

Igen, nagyon hasonló jelenségekről van szó. A szerencsejátékos is egyfajta módosult tudatállapotot keres és talál a játékban, és annak ellenére, hogy nem kerül kívülről semmilyen kémiai anyag a szervezetbe, az élmény mégis sok tekintetben hasonló, mint, amit egy alkoholfogyasztó vagy egy droghasználó él át. Az agyban bekövetkező változások egy része is nagyon hasonló ezeknél a jelenségeknél. A szerencsejátékos a viselkedése révén kerül módosult tudatállapotba, amely sok tekintetben hasonló a drogok keltette állapotokhoz. Ez a tudatállapot mindazonáltal többféle komponensből áll össze. Ilyen a belefeledkezés élménye, ami arra utal, hogy a játékos a játék során annyira belemerül a játékba, hogy minden más megszűnik létezni körülötte. Az egyéb dolgok, a külvilág, a zavaró problémákkal együtt elveszítik a jelentőségüket, háttérbe szorulnak, a konfliktusok keltette feszültség megszűnik; a játék élménye tulajdonképp átmenetileg minden mást kiszoríthat a tudatból. Ez nagyon hasonló állapot, mint, amiről a droghasználók számolnak be; egyfajta „kilépés a valóságból”. A köznyelv többnyire „menekülésként” értelmezi ezt, s bár a szakirodalom nem ezt a kifejezést használja, valóban lényegében arról van szó, hogy az alkohol, a drog vagy a játék „segítségével” a személy eltávolítja magától, kizárja a tudatából a való élet konfliktusait. Nem csak a feladatokkal, kötelességekkel, elvárásokkal és konfliktusokkal teli hétköznapi világból, a „való világból” történő kilépés jellemzi azonban ezt az állapotot, hanem a „belépés” is egy másik élményvilágba, ahol az izgalmak, a veszteségek és nyereségek traumája és öröme borítja el a játékost. Egyfajta euforikus élmény, „megrészegülés” ez, amit a játékosok nagyon hasonló élményként írnak le, mint az alkoholfogyasztók vagy a droghasználók.

Az állításnak van igazságtartalma, ugyanakkor a köznyelvben használatos „nagyzási hóbort” kifejezés nem megfelelő. A játékos célja alapvetően nem a nagyzolás, a felvágás vagy az erőfitogtatás. De a játék mégis kielégít egyfajta omnipotencia szükségletet, és a képessége nagyon alapvető szerepet tölt be a szerencsejátékos életében. Az omnipotencia azt az élményt jelenti, hogy az ember úgy érzi, hogy mindenre képes, mindent meg tud tenni, bármi elérhető a számára. Egyfajta teljhatalom-élmény ez, amelyben megszűnnek a korlátok és a határok. Ez a „nincsenek korlátjaim”, a „mindent megtehetek és mindent képes vagyok megtenni” élménye ez, amit a maga teljességében pici gyermekként él meg utoljára az ember, abban az időszakban, amikor képessé válik a helyváltoztató mozgásra és arra, hogy hatni tudjon a tárgyakra. Ebben az időszakban a gyermek valóban azt éli meg, hogy övé a világ, semmi sem szabhat gátat neki, uralja a tárgyakat. Ekkor jelenik meg, illetve pontosan ez a környezetre való hatás omnipotens öröme, aminek persze aztán hamar gátat szab a környezet. A szülői kontroll nyomán megjelennek a szabályok, a korlátok és felismeri a gyermek a saját belső korlátjait is. A vágy azonban később is erős lehet ennek a teljhatalom-érzésnek a visszahívására, az illúzió újbóli átélésére. A szerencsejáték-függőt is ez kísérti tulajdonképp, s egy-egy irreális tét megkockáztatásánál valóban megélheti ezt az omnipotens érzést, azt, hogy ő bármit megtehet, nincsenek határok, semmi sem állhat az útjába. Nem nagyzásról van tehát szó, hanem a korlátok nélküliség, az omnipotencia élményének a megéléséről. Egy sajátos eufórikus állapot ez, amelynek a megélésére valamennyi felnőtt vágyhat különböző mértékben. A játékosnál a problémát az jelenti, hogy ez az élmény, illetve ennek a kergetése, felül tud írni alapvető szükségleteket, szabályokat és figyelmen kívül hagy alapvető korlátokat, a valóságot.

Gyakran felmerül ez a kérdés, de nincs rá pontos válasz. Leginkább azt mondhatjuk, hogy attól függ kinek. Az egyes problémák ugyanis soha nem önmagukban veszélyesek, hanem mindig az számít, hogy ki az, aki szembekerül velük, vagyis akiknél jelentkeznek. Sokan vannak, akik, ha alkoholt isznak kifejezetten rosszul lesznek, kellemetlenül érzik magukat, főleg negatív hatásokat észlelnek. Számukra az alkohol nem jelent veszélyt. Ugyanígy, akiben nem kelt izgalmakat a játék, nem érinti meg a fogadás, a kockáztatás élménye, az nem valószínű, hogy szerencsejáték problémával fog küzdeni, de fordítottan mindketten veszélyeztetve lehetnek.

Az egyes pszichoaktív szerek és az egyes viselkedések is különböző biológiai és pszichológiai folyamatokat indítanak el az emberben, s a kérdés mindig az, hogy ezek a folyamatok milyen viszonyban vannak az adott személy biológiai és pszichológiai jellemzőivel, elvárásaival. Másképp fogalmazva, milyen biológiai és pszichológiai környezetben keletkezik az a hatás, amit az adott pszichoaktív szer vagy viselkedés kivált. Ha a hatás „harmonikus” viszonyban van a fogadó környezettel, azaz a személy azt kellemesnek éli meg, akkor nagyobb a kockázata annak, hogy az illető újra és újra el akarja majd érni ezt a hatást, s az ismétlések függőséghez vezetnek. A viszony azonban végső soron mindig egyedi, ezért van az, hogy valakit a legaddiktívabb drogok is hidegen hagynak vagy a legvonzóbb játékok sem tudnak izgalomba hozni, míg esetleg egy másik, kevésbé problematikus hatású szertől függővé válnak. Ez a fajta egyéni érzékenységünk előre nem kiszámítható. Éppen ezért érdemes elkerülni ezeket a kockázatokat, hiszen a személyes veszélyeztetettségünk mindig csak utólag derül ki.

Nem, sőt ellenkezőleg, nagyon jelentős különbségek vannak az egyes játékok között a veszélyességük tekintetében. Ezért a szerencsejátlékok kockázata szempontjából beszélhetünk alacsony-, közepes- illetve magas kockázati besorolású játékokról. Egyes játékok sokkal könnyebben alakítanak ki függőséget, mint mások. Egy játék kockázatosságát sok tényező befolyásolja. Ilyen tényező, hogy milyen gyakorisággal lehet a játékot újra játszani. Könnyű belátni, hogy a lottó, amelyre csak heti rendszerességgel lehet fogadni, kevésbé veszélyes, mint azok a játékok, ahol naponta, vagy különösen, ahol akár percenként ismételhető a fogadás. Ugyanígy, nagyobb kockázatúak azok a játékok, ahol rövid idő telik el a fogadás és az eredmény megismerése között. Megint csak a lottóra gondolhatunk, ahol akár egy hetet is várni kell az eredményre, míg más játékoknál azonnali az eredmény. Könnyű belátni, hogy a türelmet igénylő játékok sokkal kevésbé kockázatosak, hiszen a függő személyek egyik fő jellemzője a türelmetlenség, az azonnaliság elvárása. Szintén kockázatosabbak azok a játékok, ahol a játékos maga változtathatja a tét összegét, illetve azok is, ahol a játékos maga tudja növelni a fogadás tétjét, különösen, ha nagyon szélsőséges emelések is lehetségesek. Sajátos többletkockázatot jelentenek azok a játékok, amelyekben megjelennek olyan helyzetek, amelyek a „majdnem nyertem” élményét adják a játékosnak. Ilyen élmény lehet a lottónál például, ha a megtippelt szám melletti számot húzzák ki vagy az az eset, amikor például a sorsjegy két egyforma szimbólumot rejt, éppen „csak” a harmadik nem stimmel. Az ugyanis egyértelmű tapasztalat, hogy a „majdnem nyertem” élmény további játékra sarkall. Szintén fontos tényező az elnyerhető legnagyobb tét mértéke, vagy a játék elérhetősége. Azok a játékok, amelyek könnyen elérhetőek nagyobb kockázatot jelenthetnek, s e tekintetben napjainkban az internetes szerencsejátékok mindenképp kiemelt figyelmet érdemelnek.

A válasz egyrészt egyszerű: igen. A gyógyulás a legtöbb esetben hosszú, visszaesésekkel megszakított, rengeteg türelmet és kitartást igénylő folyamat, amelyben a javulás és a remény pillanatai mellett gyakoriak a megcsúszások, visszaesések, amelyeket csalódottság, kétségbeesés, kiábrándultság kísérhet. Sajnos, az a ritkább, hogy a kezelés megkezdése után valaki gyorsan és egyenes úton felépül, sokkal gyakoribb, hogy visszaesések, mélypontok, majd újabb és újabb kísérletek történnek, amelyek egyaránt próbára teszik a szenvedélybeteget magát, de családja, környezete türelmét, erőfeszítéseit és kitartását is. Ezek a kísérletek azonban mind előre lépést jelenthetnek, hosszabb vagy rövidebb absztinenciához, játékmentes időszakhoz vezethetnek és teljes felépüléshez is. Nincsen sajnos egyértelmű és biztos recept, de számos hatékony kezelési mód, terápiás lehetőség létezik, kezdve a gyógyszeres lehetőségektől, a pszichoterápiás kezeléseken át a sorstárs vagy önsegítő csoportokig. Maga a gyógyulás éppúgy egy folyamat eredménye, mint a betegség kialakulása, amely folyamat több szakaszból áll, állhat. Mindenekelőtt fel kell ismerni a probléma, a betegség tényét, ami többnyire korántsem egyszerű történés. A szenvedélybeteg általában évekig tagadja, maga előtt sem ismeri fel a problémája súlyát. Nem arról van szó, hogy hazudik, sokkal inkább arról, hogy olyan gondolkodásbeli „hibákkal”, „torzításokkal” él, amelyek „lehetővé teszik” a számára, hogy ne kelljen, bizonyos értelemben „ne tudjon” szembenézni a valóságos problémákkal. Ilyen módon nem látja például reálisan a veszteségeket és hajlamos olyan racionálisnak tűnő magyarázatokkal élni, amelyek „megnyugtatják” őt, hogy ha vannak is problémák, ezek kézben tarthatók, hamarosan elmúlnak, „csak átmeneti zavar van”. A probléma felismerése, majd elismerése tehát az első és egyben nagyon alapvető lépés a gyógyulás útján. Ez a belépő a segítségkéréshez, márpedig minden terápia kötelező kívánalma az önkéntesség, a belső motiváció valamilyen fokú jelenléte. Nem kell itt teljes elszántság és elhatározás, de valamennyi problémafelismerés és változtatni vágyás szükséges az induláshoz. Ez a motiváció aztán fokozható, növelhető, s elvezethet a döntésig, hogy a szenvedélybeteg szakítani akar a szenvedélybetegségével. Ez tehát egy következő lépcső már, amelyet egy hosszú ambivalens időszak előzhet meg, amelyben a függő személy már látja a problémát vagy legalábbis annak következményeit, de nem tud, nem akar még lemondani a szenvedélyének előnyeiről. A döntést követően megnyílhat az út a legkülönbözőbb terápiák előtt, de tudnunk kell, hogy a gyors és sima leszokás inkább a legritkább kivétel az addikciós zavarok esetében, mintsem a gyakori rutin. Inkább a megcsúszások, visszaesések jellemzőek, de tudnunk kell azt is, hogy ez a folyamat része.

Egyes terápiás és önsegítő filozófiák, így például az Anonim Szerencsejátékosok (GA) filozófiája is amellett foglal állást, hogy a szerencsejáték-függőségből nincs gyógyulás, csak az absztinencia, a játékmentes élet lehet kitűzött cél. A GA-n belül ennek a filozófiának központi gyakorlati jelentősége van és ez a felfogás fontos eleme a sikernek, az absztinencia fenntartásának. A szenvedélybetegek ugyanis például ezen megfontolás alapján tartják alapvetőnek, hogy az absztinencia egy pillanatra sem szakítható meg, sok éves nem-játszás után sem lehet kísérletezni a játékkal, mert hatalmas a visszaesés kockázata. Orvosi vagy pszichológiai szempontból ugyanakkor az évek óta absztinens és tünetmentes egykori játékos természetesen gyógyult. Hangsúlyozandó, hogy a pszichológus és az orvos – tekintettel a visszaesés kockázatára – ugyanúgy szigorú és teljes absztinenciát javasol az egykori játékosoknak, mint a GA.

A genetikai tényezők soha nem „minden vagy semmi” alapon működnek. Az, hogy a szerencsejáték-függőség kialakulásának van egy genetikai összetevője is, pusztán azt jelenti, hogy vannak olyan genetikai variációk, amelyek megléte esetén nagyobb a kockázata annak, hogy valaki függővé váljon. Sérülékenységről, kockázatról beszélhetünk tehát a genetikai tényezők tekintetében, de arról semmiképp, hogy valamilyen genetikai tényező meghatározóan vezetne a függőséghez. Ez még általánosabban is igaz, semmilyen egyéb függőséget vagy mentális zavart nem válthat ki önmagában valamilyen genetikai tényező; mindig csak megnövekedett kockázatot, egyfajta sérülékenységet jelenthetnek ezek az örökségek. Ezeket az összetett betegségeket ugyanis több tucat, sőt többnyire száznál is több genetikai tényező befolyásolja, amelyek ráadásul a környezeti hatásokkal kölcsönhatásban hatnak, s nem önmagukban. A szerencsejáték-függőség, ha nehezen is, de gyógyítható, s ezen természetesen nem változtat az, hogy a kialakulásához akár genetikai tényezők is hozzájárulhatnak. Sőt, ezeknek a tényezőknek a megismerése még segítségünkre is lehet a megfelelő gyógymódok kialakításában, a megfelelő gyógyszerek kialakításában, azonosításában.

A szerencsejáték-függőség hátterében bizonyos központi idegrendszeri működészavarok is kimutathatók, s ezzel összhangban vannak olyan gyógyszeres (farmakoterápiás) kezelések is, amelyek ezen agyi problémákat próbálják orvosolni, s ilyen módon sikeresek lehetnek a függőség kezelésében. Sok esetben azonban úgy tűnik, hogy nem is csupán a szerencsejáték-függőség az, ami gyógyszeres segítséget igényel, hanem olyan a szerencsejáték használati zavarral együtt járó problémák, mint a szorongásos vagy depressziós tünetek kezelése. Sokszor, ezeknek a társuló tüneteknek az enyhítése is segít közvetve abban, hogy javuljon a szerencsejáték probléma. A gyógyszeres segítség kérése, akár közvetlenül a függőségi problémára, akár a társuló zavarokra irányul, mindenképp indokolt a szerencsejáték-függőség kezelésekor. Erről azonban feltétlenül pszichiáter, addiktológus szakorvossal kell konzultálni. A gyógyszeres segítség mellett azonban szinte minden esetben szükség van pszichoterápiás segítségre és/vagy önsegítő csoportban való részvételre is a gyógyulás érdekében.

A terápia mindig egyedi, ezért arról lehet beszélni, hogy egy adott személy számára mi az, ami hozzá és a problémáihoz leginkább illeszkedő megoldás. Van, aki inkább a professzionális, pszichológusi, orvosi segítség iránt nyitottabb, míg mások inkább bevonhatók valamilyen önsegítő csoportba. Ha valakinek a családja is bevonható, akkor kifejezetten érdemes a családterápia irányába gondolkozni, de az is előfordul, hogy ez különböző adottságok vagy egyes családtagok elzárkózása miatt nem lehetséges. A probléma különböző fázisaiban könnyen lehet, hogy eltérő segítségre van szüksége a szenvedélybetegnek, mint ahogyan az is, hogy a különböző megközelítések kombinációja a hatásos. Mindenképp érdemes a szakemberekkel konzultálni, kikérni a véleményüket, hiszen ők tapasztalatai alapján jó tanácsot tudhatnak adni abban, hogy milyen irányba érdemes elindulni.

Nem csak a szerencsejátékos, de a hozzátartozók is hajlamosak a legvégsőkig ápolni azt a hitet, hogy „minden rendben van” vagy, ha vannak is problémák, ezek megoldódnak, igazán nagy baj nincs. Ennek több oka lehetséges. A család, éppúgy, mint a játékos maga, alapvetően arra törekszik, hogy pozitív, egészséges képet tartson fenn saját magáról és az egyes tagjairól is. Ennek érdekében kisebb-nagyobb torzításokkal él, hajlamos az ellentmondó információk és jelek kizárására, figyelmen kívül hagyására. Ugyanúgy, mint a játékos esetében, ezek a torzítások tudattalanul működnek, s céljuk a pozitív kép fenntartása. Emellett, a változás soha nem egyik napról a másikra történik, hanem rövidebb-hosszabb folyamat következménye. Ennek eredménye, hogy a családtagok hozzászoknak a tünetekhez, ami először megütközést kelt, aztán lassan természetessé, elfogadottá válik.

Általánosságban elmondható, hogy az életvitel jelentősebb megváltoztatása mindig alapvető figyelmeztető jel, odafigyelést érdemel. A korábbi szokások megváltozása, a munka vagy tanulmányi teljesítmény romlása, a korábban felelősséggel ellátott feladatok sérülése, mind fontos figyelmeztető jel lehet. De hasonlóképp az alvási vagy evési szokások megváltozása, a korábbi örömteli szórakozások eltűnése, vagy különösen a baráti kapcsolatok jelentős átalakulása, a régi, fontos kapcsolatok háttérbe szorulása szintén figyelmet érdemlő jelek lehetnek. Mindezek persze nem feltétlenül a szerencsejáték problémát jelzik, de mindenképp arra utalhatnak, hogy valamilyen probléma van az adott személlyel. Specifikusabban utalhat a szerencsejáték problémára a pénzhiány, az állandó kölcsönök igénye vagy, ha a korábbiakkal ellentétben a személy titkolózni kezd a játékkal kapcsolatosan. A problémát jelző tünetek mindazonáltal többnyire általánosak, s nem annyira a konkrét problémát, jelen esetben a szerencsejáték-függőséget jelzik, hanem általában azt, hogy az ismerősünk, családtagunk valamilyen problémával küzd.

A család sokat tehet a szerencsejáték-függő családtagért, de sok minden van, amit nem tud – a függő családtag helyett – megtenni. A család már korán észlelheti és felismerheti a problémát, többnyire jóval korábban, mint maga a szenvedélybeteg családtag. Ugyanakkor az is igaz, hogy a család – különösen az „érintettebb” családtagok – betegségfelismerése ugyanúgy nehezített lehet, mint magának a függő személynek a belátása. Egyrészt, a változások többnyire fokozatosan következnek be, s így ezekhez a családtagok fokozatosan hozzá is szoknak, a korábban elképzelhetetlen vagy elfogadhatatlan dolgok természetessé, de legalábbis elfogadhatóvá válnak. A családban, családtagokban tehát éppúgy jelen lehet (többnyire jelen is van) a probléma (vagy a probléma súlyának) a be nem látása, mint magánál a függő személynél. Ugyanakkor mindig vannak olyan családtagok is – többnyire inkább azok, akik érzelmileg kevésbé vannak bevonódva, kicsit távolabbról tudnak ránézni a helyzetre, esetleg, mert nem laknak együtt a függő családtaggal –, akik könnyebben, pontosabban tudnak jelezni, hamarabb észlelik a problémát. A család első feladata tehát a probléma felismerése és annak belátása, hogy az valóban létezik. Ez korántsem olyan könnyű feladat, mint, amilyennek elsőre hangzik. A lassan kialakuló helyzet problémás jellegének a felismerése valóban nehéz, de annak az elfogadása is, hogy ilyen súlyos problémával kell szembenézni. Fontos tudni, hogy ezt a belátást elsősorban nem tudatos, hanem sokkal inkább tudattalan folyamatok nehezítik.

Fontos, hogy amennyiben a család már felismerte és el is fogadta a probléma jelenlétét, akkor támogatóan lépjen fel a függő családtag irányába és próbálja elősegíteni, hogy a játékos szakemberhez forduljon, szaksegítséget kérjen. A család ebben támogatóan, kezdeményezőleg tud fellépni, de erőltetni, kényszeríteni nem tudja a folyamatot. Szabályokat azonban hozhat, és többnyire szükség is van olyan szabályrendszer kialakítására, ami védi a családot a szenvedélybeteg családtag betegségétől. Ezek kialakításához azonban sokszor magának a családnak, vagy a leginkább involvált családtagnak is érdemes és hasznos szakemberi segítséget kérni.

Fontos belátni, hogy a szerencsejáték-függőség nem morális probléma és nem egyszerűen elhatározás és akaraterő kérdése, hanem betegség, aminek a kezeléséhez orvosi, pszichológiai segítség szükséges. Ily módon a bűntudat felkeltése, erősítése soha nem segítség, mert a játékos nem a morális gyengesége és nem is akaraterő hiányában nem tud lemondani a játékról, hanem azért, mert beteg, amihez professzionális segítséget kell kapnia. A családnak tett ígéretek, fogadkozások ugyanakkor nem a gyógyulás, hanem inkább a családi játszmák felé vezetnek, ezért is fontos a szabályok kialakítása.

Valóban, a családtagok gyakran csak igen későn észlelik, hogy valamely családtag súlyos szerencsejáték-függőséggel küzd. Ez hasonlóan jellemző más függőségek, de egyéb mentális (pszichiátriai) zavarok esetében is. Ennek egyik oka az, hogy a család jelen van a lassan kialakuló szenvedélybetegség folyamatában, nap, mint nap találkozik a függővé váló családtaggal és így tulajdonképp vele együtt szokik hozzá az egyre súlyosbodó tünetekhez. Mindig egy kicsit több „fér még bele”, a pillanatnyi meghökkenésekre, szembesülésekre érkező válaszok lassan elfogadásra kerülnek, s beépülnek a mindennapokba. Másrészt, a fokozatosan kialakuló, megjelenő tünetek egyenként nem feltétlenül utalnak nagy problémára, elfogadhatók, és szeretteinktől könnyen, könnyebben el is fogadjuk ezeket. Ami egy idegen számára szembetűnő probléma lehet, az a családtag számára gyakran a megszokott, fel sem tűnő hétköznapi valóság. Emellett, a család éppúgy nem szívesen szembesül a családtag (és tulajdonképp saját) betegségével, mint maga a függő családtag. A családban ugyanaz a mechanizmus működik, mint a beteg családtagban, ami arra irányul, hogy próbál racionálisnak tűnő és elfogadható magyarázatokat keresni a megjelenő problémákra és tünetekre, annak érdekében, hogy fenntartsa azt a képet, hogy tulajdonképp „rendben vannak a dolgok”, még, ha adódnak is kisebb problémák. Mindezek miatt különösen fontos odafigyelni a szélesebb környezet, ismerősök, barátok vagy a szenvedélybeteggel nem együtt élő családtagok jelzéseire.

A szerencsejáték-függőség esetében mindehhez hozzájön, hogy a játékos gyakran titkolja a játékot, s igyekszik, hogy a család minél kevesebbet észleljen a szerencsejátékozásból, illetve annak következményeiből. Eleinte nem is érzékeli a viselkedést problémásnak, nem gondolja, hogy betegségről van szó, amit komolyan kellene venni, s így másokat ebbe be kellene avatni. A probléma súlyosbodásával pedig a bűntudat lehet a gátja a belátásnak (akár önmaga, akár a családtagok irányába). Sokszor megfigyelhető, hogy „ha vannak is kisebb gondok, tulajdonképp minden rendben van”, illetve a „vannak problémák, de hamarosan megoldjuk” hamis képzetek fenntartásában nagyon hatékonyan „együttműködik” a függő és a többi családtag. Ez érthető és természetes jelenség, de nagyon alapvető gátja a változás elindulásának.

A függőségekre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint olyan problémákra, amelyek akaraterővel, elhatározással leküzdhetők. Azt gondoljuk, hogy a függők gyengék, hiszen sokszor maguk is elismerik, belátják, hogy ártalmas dolgot tesznek, s kifejezik azt is, hogy szeretnének változtatni ezen, s ez mégsem sikerül nekik. Pontosan ebben rejlik azonban a probléma lényege, hogy nem gyengeségről, hanem betegségről van szó. A függőségek, mint betegségek esetében pont az a központi tünet, hogy a személy nem tud ellenállni a függősége tárgyának, kontrollt veszít a viselkedése fölött. Nem azért történik ez, mert gyenge vagy mert erkölcsileg romlott, hanem azért, mert nem úgy működnek a viselkedést kontrolláló belső mechanizmusai (ennek biológiai és pszichológiai okai vannak), mint másoknak. A nem függő személyek sokkal hatékonyabban tudják szabályozni a viselkedésüket, felmérni a negatív következményeket, mérlegelni a helyzetek különböző összetevőit, s ezek figyelembevételével dönteni. A függőségi betegségben szenvedőknél pont ezek a képességek hiányoznak. Probléma lehet a helyzet felmérésének a képességével, a következmények végig gondolásával, és legfőképp a viselkedés szabályozásával, a kontroll megvalósításával. Ez a betegségük lényege, s pontosan ezért szorulnak segítségre, kezelésre. A kezelés elkezdéséhez, végigviteléhez, s ily módon a gyógyuláshoz természetesen elszánásra, akaraterőre is szükség van, de a gyógyulás sokkal bonyolultabb dolog, s korántsem egyszerűen akaraterő kérdése.

Nehéz pontos választ adni erre a kérdésre, de azt lehet mondani, hogy ha felmerül a kérdés, akkor az már önmagában mindenképpen jelzésértékű a tekintetben, hogy probléma van.

A tüneteket tekintve, a játék mennyisége, sőt, tulajdonképp még a játékra feltett pénz mennyisége sem határozza meg önmagában egyértelműen, hogy problémás mértékű játékról van-e szó, de az mindenképp jelzésértékű, ha valaki sokat játszik sok pénzt kockáztat. Ha ez az idő, vagy a kockáztatott pénz mennyisége nő, akkor pedig mindenképp baj van. Azt különösen érdemes mérlegelni, hogy mennyire változtak meg a személy mindennapi szokásai a játék következtében? Feladott-e számára korábban fontos tevékenységeket? Elhanyagolja-e korábban fontos kapcsolatait, barátait? Továbbra is megfelelően látja-e el a munkáját, megfelelően végzi-e a tanulmányait? És központi kérdés, hogy működnek-e a kontroll funkciói? Tud-e az illető megálljt parancsolni magának, ha szükséges? Meghallgatja-e mások, a barátok tanácsait észrevételeit és mi módon reagál ezekre? Mennyire látja reálisan a helyzetét vagy mennyire bonyolódik bele különböző magyarázatokba? Mindezek a kérdések segíthetnek annak eldöntésében, hogy mekkora a baj, de még egyszer hangsúlyozni szükséges, ha a kérdés felmerül, akkor valamilyen szintű probléma szinte biztosan jelen van már.

Ha egy ismerősünkön, barátunkon azt látjuk, hogy segítségre szorul, szeretnénk mindent megtenni annak érdekében, hogy valóban meg is kapja az általunk szükségesnek ítélt segítséget. A probléma azonban az, hogy gyakran a segítségre szoruló személy nem csak nem ismeri fel, hogy segítségre szorul, de ha más figyelmezteti erre, akkor sem fogadja el a jelzést. A függőségek esetében igen gyakori, a szenvedélybeteg még akkor sem ismeri fel és ismeri el, hogy bajban van, amikor már nagyon súlyos a helyzet. Sokszor még ilyenkor is jellemző, hogy különböző magyarázatokkal próbálja megnyugtatni magát és a környezetét, s fenntartani a látszatot és a hitet is abban, hogy kontroll alatt vannak a dolgok. Fontos hangsúlyozni, hogy nem hazugságról, inkább egyfajta „önbecspásról”, vagy még inkább az önészlelés zavaráról van szó, azaz a függő személy egyszerűen nem tudja reálisan megítélni saját helyzetét, ami tulajdonképp a betegségének a része. Éppen ezért nehéz feladat ilyenkor a betegség belátásának az elérése. A jelzések ugyanis könnyen ellenállást váltanak ki. Ráadásul a baráti, s különösen a családi kapcsolatok mindig plusz érzelmekkel és indulatokkal telítettek, ami tovább nehezítheti a párbeszédet. Ennek ellenére, tekintve, hogy a barátok és a hozzátartozók észlelik elsőként a problémát, így fontos szerepük lehet abban, hogy segítsenek a betegnek is felismerni azt.

Ami talán a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy mindenképp kerülni kell a vádaskodást, a támadást. Hasznos lehet egyes szám első személyben beszélni, azaz inkább azt elmondani, hogy én miképp látom a dolgokat, s nem azt hangsúlyozni, hogy mi a probléma a másikkal. Nem arról kell tehát beszélni, hogy a másik mi rosszat tesz (pl. „Minden pénzedet elköltöd!”, „Nem törődsz a munkáddal!” stb.), hanem arról, hogy mi mit észlelünk, érzünk („Úgy látom, hogy problémákkal küszködsz!”, „Úgy érzem, hogy segítségre lehet szükséged.”). Aprónak tűnik a különbség, de mégis fontos. Az első példák a támadás, a szembesítés hangját ütik meg, míg az utóbbiak a másik iránti figyelmet, odafordulást, aggodalmat fejezik ki.

Szintén fontos, hogy a segítséget „csak” ajánljuk. Nem érdemes azt mondani, hogy „Orvoshoz kell menned!” vagy „Neked segítségre van szükséged!”, mert az ilyen direkt utasítások inkább ellenálláshoz vezetnek. Inkább felajánlani érdemes a segítséget: „Ha úgy döntenél, hogy szakemberhez fordulsz, szívesen utánanézek, hogy kit érdemes felkeresni!” vagy „Olvastam egy könyvet a szerencsejáték-szenvedélyről. Szívesen kölcsönadom!”. A lehetőség, amelyet barátunk, rokonunk megragadhat, ezekben a felajánlásokban tökéletesen benne van, de mégis kisebb az esélye az azonnali elutasításnak, s ráadásul meghagyja számára a döntés lehetőségét. S az illető, bármikor visszatérhet hozzánk, hogy „Egyszer említettél valami pszichológust… megvan még a száma?”. Lehet, hogy közben akár egy év is eltelt, de a lényeg, hogy azzal, hogy korábban megteremtettük a segítségkérés lehetőségét, most, amikor elérkezett az idő, akkor tud élni ezzel a lehetőséggel a barátunk.