Tájékoztatás

Igen, a túlzott mértékű szerencsejáték miatt kialakulhat játékfüggőség. Amikor függőségről beszélünk, leggyakrabban az alkoholra, a dohányzásra vagy kábítószerekkel kapcsolatos függőségre gondolunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne alakulhatna ki függőség olyan viselkedésekkel kapcsolatosan is, amelyekben nem játszik szerepet semmilyen kémiai anyag (alkohol vagy drog). Ezeket hívjuk viselkedési függőségeknek vagy nem kémiai függőségeknek. Az elmúlt évtizedek kutatásai egyértelműen azt mutatják, hogy ezen viselkedési függőségeknek – kémiai szer nélkül is – nagyon hasonló tünetei vannak, mint az alkohol- vagy drogfüggőségnek. Problémáról vagy függőségről akkor beszélhetünk, ha a viselkedés uralni kezdi az egyén életét, az önkontroll és az önszabályozás zavarai miatt károsítja a saját vagy környezete testi-lelki egységét, állapotát. Ilyen, úgynevezett viselkedési függőség a szerencsejáték-függőség is. A drogfüggőséghez hasonlóan itt is nagyon erős vágyakozást él át a játékos, ha akadályozva van a játékban, szinte bármit megtenne azért, hogy játszhasson és általában jellemző rá, hogy nem tudja kontrollálni a játék mennyiségét (sem időben, sem pénzben), azaz elveszíti a kontrollt a viselkedése fölött.

A szerencsejáték használati zavar elnevezés arra utal, hogy akkor beszélhetünk betegségről, ha a játéktevékenység olyan mértékűvé és jellegűvé válik, hogy az problémát okoz a személy viselkedésében. A zavar kifejezés a függőséggel szemben egyrészt arra utal, hogy a szerencsejáték nem szükségszerűen problémás viselkedés, hanem lehet rendezett, problémamentes viselkedés is, de szenvedhet zavart is. Másrészt pedig arra is utal, hogy nem egy minden vagy semmi típusú döntésről van szó, nincs éles határ a betegség és a nem betegség között. Ellenkezőleg, adott egy viselkedés, amelyet lehet teljesen problémamentesen is végezni, de előfordulhatnak – különböző mértékű – problémák. A problémák mértékéhez a tünetek súlyosságát, számát figyelembe véve a diagnózis során meg is különböztetnek enyhe, közepes súlyosságú és súlyos zavart.

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM-5 (a kézikönyv hivatalos neve: A mentális zavarok statisztikai és diagnosztikus kézikönyve) legújabb kiadása 2013 májusában jelent meg. A könyv a szerencsejáték használati zavart az egyéb (azaz nem a kémiai szerekhez kapcsolódó) addikciós zavarok között tárgyalja és kilenc lehetséges tünetet sorol fel, amelyek közül 4-5 tünet teljesülése a megelőző egy év során enyhe mértékű, 6-7 tünet teljesülése közepes mértékű, míg 8 vagy 9 tünet teljesülése súlyos mértékű szerencsejáték használati zavart feltételez. Nem kell tehát valamennyi tünetnek teljesülni, már 4 tünet is enyhe mértékű zavart feltételez, sőt 1-2 tünet megjelenése is azt jelzi, hogy a személy érzékeny a probléma irányába és az átlagosnál nagyobb kockázatnak van kitéve.

A tünetek az alábbiak:

1. A kívánt izgalom eléréséhez egyre nagyobb pénzbeli tétekkel szükséges játszani.
2. A személy nyugtalan vagy ingerlékeny, ha megpróbálja csökkenteni vagy abbahagyni a szerencsejátékot.
3. A személy ismételten sikertelen próbálkozásokat tesz a szerencsejáték kontrollálására, visszaszorítására vagy abbahagyására.
4. Gyakran minden gondolatát a szerencsejáték tölti ki (pl. a korábbi szerencsejátékkal kapcsolatos élmények ismételt átélésével, a következő kockáztatás tervezésével kapcsolatos tartósan fennálló gondolatok vagy a szerencsejátékhoz szükséges pénz megszerzésén való gondolkodás).
5. Gyakran játszik szerencsejátékot, ha rosszul érzi magát (pl. tehetetlennek érzi magát, bűntudata van, szorong vagy depressziós).
6. Ha a szerencsejátékon pénzt veszít, gyakran másnap visszatér, hogy egyenlítsen („üldözi” a veszteségeit).
7. A szerencsejáték mértékének elkendőzése érdekében hazudik.
8. A szerencsejáték következtében fontos kapcsolatot, munkát vagy tanulási vagy karrierlehetőséget kockáztatott vagy veszített el.
9. Másokra támaszkodik, hogy pénzt szerezzen a szerencsejáték következtében előállt kilátástalan pénzügyi helyzete megoldására.

Igen, van igazság ebben a megközelítésben. Sok esetben úgy tűnik, hogy a szerencsejátékos tudat alatt valamilyen korábbi veszteségét és az ehhez kapcsolódó meghatározó traumáját ismétli, játssza el tulajdonképp újra és újra. Itt kora gyermekkori veszteség-élményekre kell gondolni, azaz érzelmi, kapcsolati veszteségekre, s nem valamilyen tárgyi vagy anyagi veszteségre. Első hallásra furcsának tűnhet a két történés összekapcsolása, de mégis úgy látjuk, hogy a kora gyermekkori traumák gyakran nagyon mélyen bevésődnek az ember működésébe, s az ember hajlamos – a tudattalanja által vezérelt módon – újra és újra „eljátszani” ezeket. Ez egyfajta ismétlési kényszer, amely arra irányul, hogy az emberben felidéződjön az eredeti, koragyerekkori trauma élményvilága. Az ismétlés tehát nem magára az egykori eseményekre irányul (hiszen arra nem is tud irányulni), hanem az élményre, ami viszont felnőtt korban már egészen más események kapcsán hívható elő. Ez teremtheti meg tehát az alapot ahhoz, hogy valaki a szerencsejátékban megélt veszteségeken keresztül élje meg újra és újra egy korábbi traumatikus veszteség-élményét. Az ilyen ismétlési körökből való kilépés ugyanakkor nagyon nehéz; ezért is fontos a szakemberi segítség.

Igen, valóban gyakori tapasztalat, hogy a szerencsejáték-függők problémákat élnek meg a párkapcsolataikban, intim kapcsolataikban. Ez ugyanakkor nem csak a szerencsejáték-függők, hanem tulajdonképp minden szenvedélybetegség esetében jellemző. Az intimitással kapcsolatos problémáknak fontos szerepük lehet a szenvedélybetegség kialakulásában. Az intimitás megélése az egyik legfontosabb örömforrás, s a közvetlen örömökön túl, alapvető szerepe van abban is, hogy az ember fontosnak, jónak, szerethetőnek tudja megélni saját magát. Ez pedig nagyon fontos, nagyon alapvető szükségletünk, az önértékelésünk egyik alapja. Az intim kapcsolatok, pontosabban a jutalmazó értékű intim kapcsolatok hiányában, azok nem megfelelő működése esetén az önértékelés, az önmagunkkal való elégedettség megélése nagyon könnyen sérül. Ily módon, az intim kapcsolati élet nem megfelelő alakulása gyakran jár együtt különböző lelki vagy akár testi problémákkal, depresszióval, szorongással, alvászavarral vagy akár szenvedélybetegségekkel. A szerencsejáték-függő a játék közben „kilép” a mindennapi problémák világából, átmenetileg megfeledkezhet a nehézségeiről, így a párkapcsolati problémákról is. A szenvedélybetegsége ilyen módon elfedi az eredeti problémát. Az örömszerzésre, az önbecsülés az önértékelés megerősítésére irányuló törekvések is ilyenkor a szenvedély tárgya, a játék felé tolódnak el, mintegy behelyettesítve az intimitás iránti igényt. A problémát tehát nem az jelenti, hogy az személy ne találna magának partnert, hanem inkább az, hogy az intimitás megélésében, a partnerkapcsolati helyzetben vannak problémái, s ezek egyfajta – sikertelen – „pótlására” jelentkezik a szerencsejáték iránti szenvedély.

Igen, nagyon hasonló jelenségekről van szó. A szerencsejátékos is egyfajta módosult tudatállapotot keres és talál a játékban, és annak ellenére, hogy nem kerül kívülről semmilyen kémiai anyag a szervezetbe, az élmény, mégis sok tekintetben hasonló, mint, amit egy alkoholfogyasztó vagy egy droghasználó él át. Az agyban bekövetkező változások egy része is nagyon hasonló ezeknél a jelenségeknél. A szerencsejátékos a viselkedése révén kerül módosult tudatállapotba, amely sok tekintetben hasonló a drogok keltette állapotokhoz. Ez a tudatállapot mindazonáltal többféle komponensből áll össze. Ilyen a belefeledkezés élménye, ami arra utal, hogy a játékos a játék során annyira belemerül a játékba, hogy minden más megszűnik létezni körülötte. Az egyéb dolgok, a külvilág, a zavaró problémákkal együtt elveszítik a jelentőségüket, háttérbe szorulnak, a konfliktusok keltette feszültség megszűnik; a játék élménye tulajdonképp átmenetileg minden mást kiszoríthat a tudatból. Ez nagyon hasonló állapot, mint, amiről a droghasználók számolnak be; egyfajta „kilépés a valóságból”. A köznyelv többnyire „menekülésként” értelmezi ezt, s bár a szakirodalom nem ezt a kifejezést használja, valóban lényegében arról van szó, hogy az alkohol, a drog vagy a játék „segítségével” a személy eltávolítja magától, kizárja a tudatából a való élet konfliktusait. Nem csak a feladatokkal, kötelességekkel, elvárásokkal és konfliktusokkal teli hétköznapi világból, a „való világból” történő kilépés jellemzi azonban ezt az állapotot, hanem a „belépést” is egy másik élményvilágba, ahol az izgalmak, a veszteségek és nyereségek traumája és öröme borítja el a játékost. Egyfajta euforikus élmény, „megrészegülés” ez, amit a játékosok nagyon hasonló élményként írnak le, mint az alkoholfogyasztók vagy a droghasználók.

Az állításnak van igazságtartalma, ugyanakkor a köznyelvben használatos „nagyzási hóbort” kifejezés nem megfelelő. A játékos célja alapvetően nem a nagyzolás, a felvágás vagy az erőfitogtatás. De a játék mégis kielégít egyfajta omnipotencia szükségletet, és ez a képessége nagyon alapvető szerepet tölt be a szerencsejátékos életében. Az omnipotencia azt az élményt jelenti, hogy az ember úgy érzi, hogy mindenre képes, mindent meg tud tenni, bármi elérhető a számára. Egyfajta teljhatalom-élmény ez, amelyben megszűnnek a korlátok és a határok. Ez a „nincsenek korlátjaim”, a „mindent megtehetek és mindent képes vagyok megtenni” élménye ez, amit a maga teljességében pici gyermekként él meg utoljára az ember, abban az időszakban, amikor képessé válik a helyváltoztató mozgásra és arra, hogy hatni tudjon a tárgyakra. Ebben az időszakban a gyermek valóban azt éli meg, hogy övé a világ, semmi sem szabhat gátat neki, uralja a tárgyakat. Ekkor jelenik meg, illetve pontosan ez a környezetre való hatás omnipotens öröme, aminek persze aztán hamar gátat szab a környezet. A szülői kontroll nyomán megjelennek a szabályok, a korlátok és felismeri a gyermek a saját belső korlátjait is. A vágy azonban később is erős lehet ennek a teljhatalom-érzésnek a visszahívására, az illúzió újbóli átélésére. A szerencsejáték-függőt is ez kísérti tulajdonképp, s egy-egy irreális tét megkockáztatásánál valóban megélheti ezt omnipotens érzést, azt, hogy ő bármit megtehet, nincsenek határok, semmi sem állhat az útjába. Nem nagyzásról van tehát szó, hanem a korlátok nélküliség, az omnipotencia élményének a megéléséről. Egy sajátos eufórikus állapot ez, amelynek a megélésére valamennyi felnőtt vágyhat különböző mértékben. A játékosnál a problémát az jelenti, hogy ez az élmény, illetve ennek a kergetése, felül tud írni alapvető szükségleteket, szabályokat és figyelmen kívül hagy alapvető korlátokat, a valóságot.

Orvosi, pszichológiai értelemben nem. Nagyon fontos, hogy a függőség hétköznapi jelentését elkülönítsük a diagnosztikus vagy pszichológiai/orvosi értelemben vett jelentéstől. A függőség kifejezés mindennapos használata egyetlen összetevőre koncentrál, arra, hogy valaki az adott viselkedéshez nagyon ragaszkodik, erős kényszere, késztetése van arra, hogy az adott dolgot újra és újra megtegye. A pszichológiai, orvosi, addiktológiai értelemben vett függőség központi eleme emellett a kényszeresség, a viselkedéshez való ragaszkodás, a kontrollvesztés és az ártalmasság is. Betegségként csak akkor tekinthetünk egy „függőségi” viselkedésre, ha az ártalmas a személyre és/vagy a környezetére nézve, többnyire pontosan azért, mert a személy nem tud határt szabni a viselkedésnek, kontrollt veszít felette, s az ily módon kihat a mindennapjaira. A hetente lottózó személy, ha ki kell hagynia egy hetet lehet, hogy bosszús, talán még „szenved” is egy kicsit, de nem sérül az életvitele, a szokása nem okoz problémát a munkahelyén és a magánéletében, tehát nem jelentkeznek problémák ezzel a szokásával kapcsolatosan.

A szerencsejáték-függőség az esetek igen jelentős részében együtt jár valamilyen más pszichés tünettel, betegséggel. A leggyakoribb ilyen társuló probléma a hangulatzavar, elsősorban a depresszió. A depresszió vagy a depressziós tünetek előzményét is jelentetik a szerencsejáték-problémának, azaz lehet, hogy valaki azért kezd játszani, mert a játék „segít” neki abban, hogy átmenetileg (!) „elkerülje” a negatív hangulati állapotot, feldobódjon. Egyfajta öngyógyítási kísérlet ez, amely azonban hosszú távon inkább a depresszív tünetek elmélyüléséhez vezet. De fordítva is történhet, azaz a szerencsejáték probléma vezet el fokozódó nehézségekhez, a hangulat ingadozásához, levertséghez, depresszióhoz. Jellemzően előfordul az is, hogy erősítik egymást a tünetek, azaz egy kezdeti hangulatzavar hozzájárulhat a szerencsejáték-probléma elindulásához, majd a játékfüggőség kialakulásával megjelenő konfliktusok, problémák, nehézségek tovább erősítik a depressziós tüneteket. Hasonló a helyzet a szorongásos tünetekkel is. Sok esetben a játék a szorongás, a feszültségek, a gondok elkerülését szolgálja. Játék közben a játékos „kikapcsol”, megszűnik számára a körülötte lévő világ realitása, kizárja a mindennapok konfliktusait, problémáit, s belemerülve a játék élményébe és feszültségébe a való világ okozta problémák elhalványulnak. Hosszabb távon azonban itt is az történik, hogy ez a fajta működés erősíteni fogja a feszültségeket növeli a szorongást, hiszen a valódi konfliktusok nem szűnnek meg. Sőt, a valós problémák, konfliktusok eltolása a megoldatlan feszültségforrások számát növeli, s ily módon a szorongást is. A depresszió és a szorongás mellett gyakori az egyéb szenvedélybetegségekkel való kapcsolat is. Különösen az alkoholfüggőség előfordulása jellemző a játékosok körében. Sajnos, itt ismételten az a jellemző, hogy a két probléma egymást erősíti.

Igen. A különböző szenvedélybetegségek között elég magas az együtt járás. Egyértelmű tapasztalata a kutatásoknak, hogy a különböző szerekhez kapcsolódó függőségek és a viselkedési függőségek gyakran összekapcsolódnak. A különböző, függőséget okozó szereknek és viselkedéseknek nagyon sok közös eleme van, s ily módon nem meglepő ez az együtt járás. Az emberek ezeket a viselkedéseket gyakran arra „használják”, hogy „kilépjenek” a mindennapokból, megszabaduljanak a napi gondjaiktól, konfliktusaiktól. Ha az ember nehezen bír az őt ért kudarcokkal, feszültségekkel, nehézségekkel, akkor előfordulhat, hogy valamilyen olyan viselkedés felé fordul, ami átmenetileg „kikapcsolja”, eltereli a figyelmét megoldatlan problémáiról. Van, aki számára az alkohol vagy valamilyen drog jelenti ezt a „kikapcsolást”, míg mások a szerencsejátékok, a videójátékok felé fordulnak, vagy akár a vásárlásba, munkába merülnek el annak érdekében, hogy távol tartsák maguktól a problémáikat. Nagy azonban az átjárás ezek között a rossz megoldások között, s nem ritka, hogy ezek egymást váltogatva vagy egymást kiegészítve jelennek meg valakinek az életében. Az alkoholbetegség és a szerencsejáték-függőség esetében ez a kapcsolat különösen szoros. Ennek a fentieken túl az is az oka, hogy a két probléma könnyen erősíti egymást. A szerencsejátékos, ha alkoholt iszik könnyebben veszít kontrollt, s folytatja a játékot olyan helyzetben is, amikor már nem engedhetné meg magának, s vállal olyan kockázatot, amelynek józanul talán ellenállna. És fordítottan is, a játék közben létrejövő módosult tudatállapotban csökkenek a kontrollfunkciók, s könnyebben nyúl a játékos alkoholhoz. A két probléma tehát kölcsönösen erősíti egymást és sajnos ennél fogva a gyógyításukat is nehezíti szoros kapcsolatuk.

Gyakran felmerül ez a kérdés, de nincs rá pontos válasz. Leginkább azt mondhatjuk, hogy attól függ kinek. Az egyes problémák ugyanis soha nem önmagukban veszélyesek, hanem mindig az számít, hogy ki az, aki szembekerül velük, vagyis akiknél jelentkeznek. Sokan vannak, akik, ha alkoholt isznak kifejezetten rosszul lesznek, kellemetlenül érzik magukat, főleg negatív hatásokat észlelnek. Számukra az alkohol nem jelent veszélyt. Ugyanígy, akiben nem kelt izgalmakat a játék, nem érinti meg a fogadás, a kockáztatás élménye, az nem valószínű, hogy szerencsejáték problémával fog küzdeni, de fordítottan mindketten veszélyeztetve lehetnek.

Az egyes pszichoaktív szerek és az egyes viselkedések is különböző biológiai és pszichológiai folyamatokat indítanak el az emberben, s a kérdés mindig az, hogy ezek a folyamatok milyen viszonyban vannak az adott személy biológiai és pszichológiai jellemzőivel, elvárásaival. Másképp fogalmazva, milyen biológiai és pszichológiai környezetben keletkezik az a hatás, amit az adott pszichoaktív szer vagy viselkedés kivált. Ha a hatás „harmonikus” viszonyban van a fogadó környezettel, azaz a személy azt kellemesnek éli meg, akkor nagyobb a kockázata annak, hogy az illető újra és újra el akarja majd érni ezt a hatást, s az ismétlések függőséghez vezetnek. A viszony azonban végső soron mindig egyedi, ezért van az, hogy valakit a legaddiktívabb drogok is hidegen hagynak vagy a legvonzóbb játékok sem tudnak izgalomba hozni, míg esetleg egy másik, kevésbé problematikus hatású szertől függővé válnak. Ez a fajta egyéni érzékenységünk előre nem kiszámítható. Éppen ezért érdemes elkerülni ezeket a kockázatokat, hiszen a személyes veszélyeztetettségünk mindig csak utólag derül ki.

A szerencsejáték-függőség mérése nem egyszerű dolog. A kutatások nagy része kérdőíves vizsgálat, s ezek soha nem tudnak pontos adatot szolgáltatni, inkább csak becslésnek tekinthetjük ezeket. Ráadásul az alkalmazott módszerek, kérdőívek is nagyon sokfélék, így nehéz összehasonlítani a különböző kutatások eredményeit. A kutatások általában két kategóriát különítenek el, azokat a játékosokat, akiknél megjelennek ugyan egyes tünetek, de valószínűsíthetően ezek mértéke még nem utal betegségre, függőségre, és azokat, akiknél valószínűsíthető már a szerencsejáték-függőség kialakulása. Előbbieket szokás problémás szerencsejátékosoknak nevezni, míg utóbbiakat, akiknél viszont már a betegség kockázata valószínűsíthető, korábban patológiás vagy kóros szerencsejátokosnak nevezték, míg ma inkább a szerencsejáték használati zavar elnevezést használjuk. Ez utóbbi előfordulása világszerte kb. 0,5% és 1,5% között mozog a felnőtt népesség körében, míg az enyhébb tüneteket mutató problémás szerencsejáték előfordulása további néhány százalék köré tehető. Magyarországon is ehhez hasonló adatokat mutatnak a kutatások.

Nem, sőt ellenkezőleg, nagyon jelentős különbségek vannak az egyes játékok között a veszélyességük tekintetében. Ezért a szerencsejátlékok kockázata szempontjából beszélhetünk alacsony-, közepes- illetve magas kockázati besorolású játékokról. Egyes játékok sokkal könnyebben alakítanak ki függőséget, mint mások. Egy játék kockázatosságát sok tényező befolyásolja. Ilyen tényező, hogy milyen gyakorisággal lehet a játékot újra játszani. Könnyű belátni, hogy a lottó, amelyre csak heti rendszerességgel lehet fogadni, kevésbé veszélyes, mint azok a játékok, ahol naponta, vagy különösen, ahol akár percenként ismételhető a fogadás. Ugyanígy, nagyobb kockázatúak azok a játékok, ahol rövid idő telik el a fogadás és az eredmény megismerése között. Megint csak a lottóra gondolhatunk, ahol akár egy hetet is várni kell az eredményre, míg más játékoknál azonnali az eredmény. Könnyű belátni, hogy a türelmet igénylő játékok sokkal kevésbé kockázatosak, hiszen a függő személyek egyik fő jellemzője a türelmetlenség, az azonnaliság elvárása. Szintén kockázatosabbak azok a játékok, ahol a játékos maga változtathatja a tét összegét, illetve azok is, ahol a játékos maga tudja növelni a fogadás tétjét, különösen, ha nagyon szélsőséges emelések is lehetségesek. Sajátos többletkockázatot jelentenek azok a játékok, amelyekben megjelennek olyan helyzetek, amelyek a „majdnem nyertem” élményét adják a játékosnak. Ilyen élmény lehet a lottónál például, ha a megtippelt szám melletti számot húzzák ki vagy az az eset, amikor például a sorsjegy két egyforma szimbólumot rejt, éppen „csak” a harmadik nem stimmel. Az ugyanis egyértelmű tapasztalat, hogy a „majdnem nyertem” élmény további játékra sarkall. Szintén fontos tényező az elnyerhető legnagyobb tét mértéke, vagy a játék elérhetősége. Azok a játékok, amelyek könnyen elérhetőek nagyobb kockázatot jelenthetnek, s e tekintetben napjainkban az internetes szerencsejátékok mindenképp kiemelt figyelmet érdemelnek.

A válasz egyrészt egyszerű: igen. A gyógyulás a legtöbb esetben hosszú, visszaesésekkel megszakított, rengeteg türelmet és kitartást igénylő folyamat, amelyben a javulás és a remény pillanatai mellett gyakoriak a megcsúszások, visszaesések, amelyeket csalódottság, kétségbeesés, kiábrándultság kísérhet. Sajnos, az a ritkább, hogy a kezelés megkezdése után valaki gyorsan és egyenes úton felépül, sokkal gyakoribb, hogy visszaesések, mélypontok, majd újabb és újabb kísérletek történnek, amelyek egyaránt próbára teszik a szenvedélybeteget magát, de családja, környezete türelmét, erőfeszítéseit és kitartását is. Ezek a kísérletek azonban mind előre lépést jelenthetnek, hosszabb vagy rövidebb absztinenciához, játékmentes időszakhoz vezethetnek és teljes felépüléshez is. Nincsen sajnos egyértelmű és biztos recept, de számos hatékony kezelési mód, terápiás lehetőség létezik, kezdve a gyógyszeres lehetőségektől, a pszichoterápiás kezeléseken át a sorstárs vagy önsegítő csoportokig. Maga a gyógyulás éppúgy egy folyamat eredménye, mint a betegség kialakulása, amely folyamat több szakaszból áll, állhat. Mindenekelőtt fel kell ismerni a probléma, a betegség tényét, ami többnyire korántsem egyszerű történés. A szenvedélybeteg általában évekig tagadja, maga előtt sem ismeri fel a problémája súlyát. Nem arról van szó, hogy hazudik, sokkal inkább arról, hogy olyan gondolkodásbeli „hibákkal”, „torzításokkal” él, amelyek „lehetővé teszik” a számára, hogy ne kelljen, bizonyos értelemben „ne tudjon” szembenézni a valóságos problémákkal. Ilyen módon nem látja például reálisan a veszteségeket és hajlamos olyan racionálisnak tűnő magyarázatokkal élni, amelyek „megnyugtatják” őt, hogy ha vannak is problémák, ezek kézben tarthatók, hamarosan elmúlnak, „csak átmeneti zavar van”. A probléma felismerése, majd elismerése tehát az első és egyben nagyon alapvető lépés a gyógyulás útján. Ez a belépő a segítségkéréshez, márpedig minden terápia kötelező kívánalma az önkéntesség, a belső motiváció valamilyen fokú jelenléte. Nem kell itt teljes elszántság és elhatározás, de valamennyi problémafelismerés és változtatni vágyás szükséges az induláshoz. Ez a motiváció aztán fokozható, növelhető, s elvezethet a döntésig, hogy a szenvedélybeteg szakítani akar a szenvedélybetegségével. Ez tehát egy következő lépcső már, amelyet egy hosszú ambivalens időszak előzhet meg, amelyben a függő személy már látja a problémát vagy legalábbis annak következményeit, de nem tud, nem akar még lemondani a szenvedélyének előnyeiről. A döntést követően megnyílhat az út a legkülönbözőbb terápiák előtt, de tudnunk kell, hogy a gyors és sima leszokás inkább a legritkább kivétel az addikciós zavarok esetében, mintsem a gyakori rutin. Inkább a megcsúszások, visszaesések jellemzőek, de tudnunk kell azt is, hogy ez a folyamat része.

Nem csak a szerencsejátékos, de a hozzátartozók is hajlamosak a legvégsőkig ápolni azt a hitet, hogy „minden rendben van” vagy, ha vannak is problémák, ezek megoldódnak, igazán nagy baj nincs. Ennek több oka lehetséges. A család, éppúgy, mint a játékos maga, alapvetően arra törekszik, hogy pozitív, egészséges képet tartson fenn saját magáról és az egyes tagjairól is. Ennek érdekében kisebb-nagyobb torzításokkal él, hajlamos az ellentmondó információk és jelek kizárására, figyelmen kívül hagyására. Ugyanúgy, mint a játékos esetében, ezek a torzítások tudattalanul működnek, s céljuk a pozitív kép fenntartása. Emellett, a változás soha nem egyik napról a másikra történik, hanem rövidebb-hosszabb folyamat következménye. Ennek eredménye, hogy a családtagok hozzászoknak a tünetekhez, ami először megütközést kelt, aztán lassan természetessé, elfogadottá válik.

A problémát nem csak felismerni nehéz, de különösen nehéz felmérni, hogy mennyire súlyos a helyzet. A játékos ráadásul mindig hajlamos kicsinyíteni a probléma mértékét, s ígéri ezek megoldását, s ez iránt a család többnyire megértéssel, bizalommal, reménnyel fordul. Ez az idő pedig a problémákhoz való hozzászokást segítheti. A probléma elfogadása ráadásul nem csak befelé, de kifelé is nehéz. A „mit gondolnak” a szomszédok, a tágabb rokonság, a munkatársak mind olyan tényezők, amelyek hátráltatják a problémával való szembenézést. Sokszor a játékos titkolózásához sajátosan partner a család, s a családtagok a remény fenntartásának érdekében inkább próbálnak hinni a szerencsejátékos családtagnak, mint szembesülni a valódi problémákkal.

Valóban, a családtagok gyakran csak igen későn észlelik, hogy valamely családtag súlyos szerencsejáték-függőséggel küzd. Ez hasonlóan jellemző más függőségek, de egyéb mentális (pszichiátriai) zavarok esetében is. Ennek egyik oka az, hogy a család jelen van a lassan kialakuló szenvedélybetegség folyamatában, nap, mint nap találkozik a függővé váló családtaggal és így tulajdonképp vele együtt szokik hozzá az egyre súlyosbodó tünetekhez. Mindig egy kicsit több „fér még bele”, a pillanatnyi meghökkenésekre, szembesülésekre érkező válaszok lassan elfogadásra kerülnek, s beépülnek a mindennapokba. Másrészt, a fokozatosan kialakuló, megjelenő tünetek egyenként nem feltétlenül utalnak nagy problémára, elfogadhatók, és szeretteinktől könnyen, könnyebben el is fogadjuk ezeket. Ami egy idegen számára szembetűnő probléma lehet, az a családtag számára gyakran a megszokott, fel sem tűnő hétköznapi valóság. Emellett, a család éppúgy nem szívesen szembesül a családtag (és tulajdonképp saját) betegségével, mint maga a függő családtag. A családban ugyanaz a mechanizmus működik, mint a beteg családtagban, ami arra irányul, hogy próbál racionálisnak tűnő és elfogadható magyarázatokat keresni a megjelenő problémákra és tünetekre, annak érdekében, hogy fenntartsa azt a képet, hogy tulajdonképp „rendben vannak a dolgok”, még, ha adódnak is kisebb problémák. Mindezek miatt különösen fontos odafigyelni a szélesebb környezet, ismerősök, barátok vagy a szenvedélybeteggel nem együtt élő családtagok jelzéseire.

A szerencsejáték-függőség esetében mindehhez hozzájön, hogy a játékos gyakran titkolja a játékot, s igyekszik, hogy a család minél kevesebbet észleljen a szerencsejátékozásból, illetve annak következményeiből. Eleinte nem is érzékeli a viselkedést problémásnak, nem gondolja, hogy betegségről van szó, amit komolyan kellene venni, s így másokat ebbe be kellene avatni. A probléma súlyosbodásával pedig a bűntudat lehet a gátja a belátásnak (akár önmaga, akár a családtagok irányába). Sokszor megfigyelhető, hogy „ha vannak is kisebb gondok, tulajdonképp minden rendben van”, illetve a „vannak problémák, de hamarosan megoldjuk” hamis képzetek fenntartásában nagyon hatékonyan „együttműködik” a függő és a többi családtag. Ez érthető és természetes jelenség, de nagyon alapvető gátja a változás elindulásának.

A függőségekre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint olyan problémákra, amelyek akaraterővel, elhatározással leküzdhetők. Azt gondoljuk, hogy a függők gyengék, hiszen sokszor maguk is elismerik, belátják, hogy ártalmas dolgot tesznek, s kifejezik azt is, hogy szeretnének változtatni ezen, s ez mégsem sikerül nekik. Pontosan ebben rejlik azonban a probléma lényege, hogy nem gyengeségről, hanem betegségről van szó. A függőségek, mint betegségek esetében pont az a központi tünet, hogy a személy nem tud ellenállni a függőségük tárgyának, kontrollt veszít a viselkedése fölött. Nem azért történik ez, mert gyenge vagy mert erkölcsileg romlott, hanem azért, mert nem úgy működnek a viselkedést kontrolláló belső mechanizmusaik (ennek biológiai és pszichológiai okai vannak), mint másoknak. A nem függő személyek sokkal hatékonyabban tudják szabályozni a viselkedésüket, felmérni a negatív következményeket, mérlegelni a helyzetek különböző összetevőit, s ezek figyelembevételével dönteni. A függőségi betegségben szenvedőknél pont ezek a képességek hiányoznak. Probléma lehet a helyzet felmérésének a képességével, a következmények végig gondolásával, és legfőképp a viselkedés szabályozásával, a kontroll megvalósításával. Ez a betegségük lényege, s pontosan ezért szorulnak segítségre, kezelésre. A kezelés elkezdéséhez, végigviteléhez, s ily módon a gyógyuláshoz természetesen elszánásra, akaraterőre is szükség van, de a gyógyulás sokkal bonyolultabb dolog, s korántsem egyszerűen akaraterő kérdése.